2016. október 22., szombat

Prológus

Sorszám: 001
Cím: Kezdetek
Szereplők: Kendall L. Thorn, Névtelen nő, Lenia, a Tanács
Alapul szolgáló sorozat részek: -
Rövid leírás: Kendall Thornt 5 évesen elvitték a szüleitől, és egy kiképzésen eset át, amely során a csúcsra fejlesztették a képességeit, majd elküldték egy városba, Atlantiszba, hogy ott várjon. Egy nap egy csapat érkezik a Földről, és Kendall úgy érzi itt az ő ideje. Most végre megtudhatja, hogy mi a dolga.
Figyelmeztetés: -

Van, amit soha nem lehet megtanulni, át kell élni, hogy megérthessük.
Elektra c. film

***

Kezdetek

Részlet Kendall L. Thorn személyes naplójából

5 éves voltam, amikor elvittek. Minden pillanatára úgy emlékszek, mintha tegnap lett volna. Nem csak azért, mert olyan jól az eszembe véstem, hanem mert én mindenre emlékszek, amit valaha láttam, hallottam és éreztem.
Egy szép tavaszi napon, kint játszottam a kutyámmal a kertben. Mindig is korán ébredő voltam, és mivel én felkeltem, a szüleimet se hagytam aludni. Apa folyton panaszkodott, de anya csak mosolyogva legyintett. „Kinövi” – mondta mindig, ám ez azóta se változott meg. Három-négy óránál többet sose tudtam aludni. Még csecsemőkoromban is előbb másztam, és jártam, mint mindenki más.
Emlékszem, hogy rengeteget veszekedtek azon, hogy mit kéne velem csinálni. Már akkor nyilvánvalóvá vált, hogy nem vagyok egy átlagos ember. Apa azt javasolta, hogy küldjenek el egy olyan iskolába, ahol direkt az ilyen esetekre specializálódtak, de anya hallani se akart róla. Ahogy mondta, normális életet szerettet volna nekem, nem azt, hogy egy gyakorlatilag steril környezetben nőjek fel, ahol idegen emberek tanítanak minden szülői gondoskodás nélkül. Sajnos ebbe nem volt beleszólása se neki, se nekem.
Aznap reggel is épp erről vitatkoztak, miközben a reggelit készítették elő. Nem szerettem, ha veszekedtek. Ilyenkor mindig úgy éreztem, hogy én vagyok a hibás. Egy nedves valami érintette a kezemet, mire összerezzentem és lenéztem. A kutyám, Cara boldog szemeivel találkozott a tekintetem. Lába előtt ott volt a nem régen eldobott labda. Elmosolyodtam, felemeltem a kissé már nyálas labdát, és eldobtam olyan messzire, amennyire csak tudtam. Cara azonnal a nyomába eredt. A kis barna labrador még csak egy éves volt, és olyan hat hónapja lakott nálunk, de már akkor úgy éreztem, hogy közelebb áll hozzám, mint a legtöbb gyerek az utcánkban.
Cara megtalálta a labdát, és elindult vissza hozzám. Vigyorogva néztem a boldog kifejezést az arcán, amikor egyszer csak eltűnt. Először fel se fogtam, hogy nem a kutya tűnt el, hanem én kerültem máshová. Aztán mikor tudatosult bennem, körülnéztem. A falak szürkék voltak, öt-hat állványon több száz gomb sorakozott, a falakon képernyők, és még több gomb. A teremben rajtam kívül nem volt senki, ám ez nem maradt így sokáig. Pár másodperc múlva belépett egy nő. Barna és szürke árnyalatú ruhákat viselt, a barna haját szoros kontyba fogta össze a feje tetején. Az arca szép, termete kecses. Odalépet elém, majd meghajolt, én meg úgy álltam ott, mint akit sóbálvánnyá változtattak. Mikor újra felemelte a fejét egyenesen a szemembe nézett. Erőt vettem magamon és megszólaltam.
– Mi történt velem? – kérdeztem kíváncsian az előttem álló nőtől.
– Mivel elég nagy lettél elszakadni a szüleidtől, itt az idő, hogy magunkhoz vegyünk – mondta.
Az arca érzelemmentes volt, de minden szava kedvesen csengett. Nyugtatólag hatott rám.  Elhittem neki mindent, amit mondott, egyszer se jutott eszembe, hogy talán hazudik nekem. Még azt se jutott eszembe szóvá tenni, hogy ennyi idősen még nagyon is szükségem van a szüleimre.
– Hol vagyok? – néztem körül.
– Egy hajón.
– Űrhajón? – kérdeztem elképedve, amikor kinézve az ablakon – amit már ezelőtt is felfedeztem, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget – a végtelen sötétséget pillantottam meg, amelyet néha megszakított pár világító pont.
A nő még mindig faarccal nézett engem, majd megfogta a vállamat, és maga felé fordított. Amikor belenéztem a szemébe, úgy éreztem, mintha még mindig az ablakon bámulnék ki. Végtelen tekintete volt.
– Figyelj rám Kendall, mert csak egyszer fogom elmondani. Te egy különleges gyermek vagy, aki csak elpazarolná a tehetségét a Földön. Olyan dolgokat tudsz, látsz és érzel, amit a többi ember a bolygódon még soha nem tapasztalt meg. Meg van benned a tudás, a látás, és az érzés, hogy egy különleges feladattal bízzunk meg. Minden szinten megfeleltél az elvárásainknak, képes vagy elvégezni a küldetésed.
Annak a nőnek a szavai tizenkilenc év után is ott visszhangoznak a fejemben. Soha nem fogom elfelejteni.
Az azóta eltelt évek alatt kiképeztek közelharcra, lőfegyver használatra, emellett rengeteg órán kellett részt vennem, ahol megtanítottak mindenre, amire szükségem volt. Többek között három galaktikus és öt földi nyelvre, diplomaszinten értek az asztrofizikához, az ő technológiájukhoz, a biológiához, és még ha nem is diploma szinten, de sokat tudok az orvoslásról.
Azt azonban sose árulták el pontosan, hogy mi is a küldetésem, hiába kérdeztem. Amikor csak szóvá tettem, témát váltottak, vagy jöttek a nagy bölcsességeikkel, amiket már kívülről tudok. Egyetlen értelmes választ kaptam csak erre a kérdésre, azt is a tanáromtól, egyben nagyon jó barátomtól, Lenia-tól.
– Én se tudom pontosan, hogy miről van szó, de ha tudnám, akkor se árulnám el. Viszont annyit elmondhatok, hogy a múltban a népem elkövetett egy olyan hibát, vagy is inkább meghozott egy olyan döntést, amivel sok millió ember életét tette pokollá, és most ezt akarják helyrehozni. Rajtad keresztül.
– De ennek semmi értelme! – mondtam zaklatottan. – Ha nem mondjátok meg, hogy mit kell tennem, akkor honnan fogom tudni, hogy jól csinálom-e, amit csinálok. Ez egy kész rémálom!
– Tudni fogod – mondta Lenia nyugodt hangon, azon a hangon, amit az itt töltött évek során már majdnem teljesen megutáltam. – Tudni fogod, hogy mit kell tenned. Csak csináld azt, amit helyesnek vélsz, és ne hagyd, hogy mások befolyásoljanak. Sose feledd, hogy a szabad akarat teszi azzá az embert, aki. Ezt kövesd a munkád és a magánéleted során is, és minden rendben lesz.
Legszívesebben megmondtam volna neki, hogy én ezt egyáltalán nem így látom, aztán meg jól képen röhögtem volna, hogy „Hé, milyen magánélet?”. De nem tettem. Inkább visszafordultam a könyvem felé, és elmélyültem az asztrofizika világában.
Nem sokkal a kis beszélgetésem után Lenia-val, magához hívatott a tanács. Éppen edzésen voltam, így izzadtan és büdösen vonultam a színük elé. Eszembe jutott, hogy legalább át kéne öltözni, de elvetettem az ötletet.
– Elérkezett az idő. Indulnod kell.
– Hova? – kérdeztem kíváncsian, némi izgalommal a hangomban.
– Azt nem kell tudnod.
– Akkor mit kell tudnom? – kérdeztem idegesen.
Elegem volt abból, hogy soha nem mondtak el nekem semmit. Eldöntöttem, hogy most mindent ki fogok deríteni, viszont legbelül éreztem, hogy most sem járhatok sikerrel.
– Elküldünk valahova, ahol nincs más dolgod, csak hogy várj.
– Hova? – kérdeztem megint. – Mire, vagy kire kell várnom?
– Majd ha itt az idő mindent megtudsz.
– Tudjátok, ki nem állhatom, hogy ezt csináljátok! Mindössze öt éves voltam, amikor elhoztatok a Földről, azóta eltelt 19 év. Ez alatt az idő alatt kisebb-nagyobb ellenállást kivéve mindent megtettem, amire csak kértetek. Mindent. Azzal a tudással, ami a fejemben van a Földön már olyan magasra jutottam volna a ranglétrán, hogy meg kellet volna hosszabbítani pár fokkal. De itt ti csak elküldtök valahova, meg se mondjátok, hogy mit kell tennem, és még csak támpontot se adtok!
Mire befejeztem szaporán vettem a levegőt. A tanácstagok azzal az utálatos nyugodt arcukkal néztek rám, majd a vezetőjük, akivel eddig is beszéltem, végre megszólalt, de persze nem azt mondta, amit reméltem.
– Befejezted?
Tátott szájjal bámultam rá, és egy ideig szóhoz se jutottam, ami nálam ritkán fordult elő.
– Tudjátok mit? – mondtam, amikor visszajött a hangom. – Mindennek ellenére, amit érzek irántatok, azt hogy elvettétek a gyerekkoromat, minden rossz érzést elnyom valami más. A hiány. Tudjátok meg, hogy amellett, hogy utállak titeket, egyben szeretlek is, mivel ti vagytok a családom, akár tetszik, akár nem. És ezért hiányozni fogtok.
Ezzel megfordultam, majd kiviharzottam a teremből. Senki nem állt az utamba, és így gond nélkül eljutottam a szobámig. Ott aztán lerogytam az ágyamra. Egyáltalán nem ezt akartam mondani. Sőt eddig azt se tudtam, hogy mindez igaz, amíg ki nem mondtam.
Aznap este ott álltam a Csillagkapu előtt és néztem a fényesen fodrozódó kék pocsolyát. Mellettem és a hátam mögött öt kocsi várakozott, tele a túléléshez szükséges kellékekkel. Éreztem, hogy mindenki engem néz. Körülöttem az összes tanárom, a kiképzőim és néhány barátnak mondható ember, valamint a Tanács tagjai. Mikor körbenéztem, mindenki meghajolt. A tiszteletem jeléül én is így tettem, és nem csak mert így kívánta az illem, hanem mert úgy éreztem, hogy megérdemlik a tiszteletemet. Mindazok ellenére amit a tanácsnak mondtam a rossz érzésekről ők tényleg a családom voltak, és aki egyszer a családod, az az is marad.
Visszafordultam a kapu felé. Egy kicsit ideges voltam, de vettem egy nagy levegőt és elindultam. A kocsik abban a pillanatban megmozdultak, amikor felléptem a rámpára. Nem álltam meg, mert nem akartam, hogy gyengének és ijedtnek tartsanak.
A túloldalon egy teljesen ismeretlen, egyben valahogyan mégis ismerős világ tárult a szemem elé. Egy kellemes érzés fogott el abban a pillanatban, amikor a kapu kikapcsolt mögöttem. Úgy éreztem, hogy hazatértem, viszont még mindig ott bujkált bennem a hiány érzete. Természetesen féltem is, de ha hagytam volna, hogy a félelem akkor eluralkodjon rajtam, most nem lennék itt.
Nem lennék itt, nem tudnám tenni, amit tennem kéne. Habár, még mindig fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem.
Egy éve. Egy hosszú éve vagyok már itt, de eddig semmi nem történt. Várok, mert nem tehetek semmi mást. Habár ez alatt az idő alatt rájöttem néhány dologra. Atlantiszban vagyok. A város érez engem, és én is érzem a várost. Olyan, mintha élne, olyan mintha várna valamire…

Vagy csak egyszerűen megőrültem attól, hogy egy éve nem beszéltem senkivel, és már képzelődők.

1 megjegyzés:

  1. Halihó. Gratulálok a blogodhoz. Igaz csak most találtam ide de most hogy beleolvasgattam azt kell mondanom, hogy eléggé megtetszett :)

    Üdv: Laura

    VálaszTörlés